– Cannes-ban elmaradt a díjakban mérhető sikere, de a decemberi berlini Európai Filmdíjátadón bőségesen kárpótolták, miután A nagy szépség tarolt és összesen négy díjat nyert. A mezőnyben ráadásul egyedüliként Olaszországnak volt három jelölt filmje.
– Nagyon váratlanul ért a sokszoros megtiszteltetés, mert az európai filmnek különösen jó éve volt 2013-ban. Ezt már Cannes-ban is láthattuk, ahol például a francia Adéle élete – 1-2. fejezet nyerte az Arany Pálmát – éppen A nagy szépség előtt. Ez a siker most nagyon kellett, mert az olasz film egyébként nincs könnyű helyzetben. Az anyagi körülmények jócskán megnehezedtek az elmúlt években. Amióta a gazdasági válság tart, a producerek sokkal nehezebben vállalnak kockázatot, ezért is készülnek manapság inkább olasz vígjátékok, azokkal ugyanis biztosabbra lehet menni a jegypénztáraknál. Másrészről van egy jó szakmai színvonalunk, hogy csak az Európai Filmdíjátadón szereplő Giuseppe Tornatore-t említsem, akit ragyogó rendezőnek tartok.
– Mit gondol az európai filmkészítés általános színvonaláról?
– Szerencsére sok tehetséges rendező dolgozik jelenleg az európai filmgyártásban, amely az utóbbi időben kiemelkedő teljesítményre képes. Érdekes történetek készülnek, olyan komoly életművek épülnek, mint Michael Haneke-é, Abdellatif Kechiche-é, vagy Jacques Audiard-é, és megemlíteném a görög filmgyártás közelmúltbeli munkáit is. Persze van hova fejlődnünk, nem szabad kényelmesen hátradőlnünk, de én nagyon bízom az európai filmben, és elkötelezett vagyok az európai kultúra iránt.
– Fontos szakmapolitikai eredménynek nevezhető, hogy májusban az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti szabadkereskedelmi tárgyalások során az Európai Parlamentben megszavazták az európai kulturális értékek, így a film védelmét, és kivételét a leendő szabadkereskedelmi tárgyalásokból.
– Nagyon örülök a döntésnek, és igen hálás vagyok a kollégáimnak az erőfeszítéseikért, hogy eredményesen lobbiztak a kérdésben. Teljesen egyetértek ugyanis az európai film védelmével. A helyzet viszonylag egyszerű: mára az angol nyelv vált a film egyetemes nyelvévé, Európában pedig számos nyelvet beszélnek, amelyeknek így sokkal nehezebb teret nyerniük. Azt gondolom, elég az amerikai filmeknek a jelenleg kiharcolt pozíciójuk, és szükség van mellettük a sokszínűségre. A film nem egy autó, amelyből futószalagon jönnek le adott prototípusok: mindegyik más és más, és a mozgókép emiatt nem összehasonlítható egyetlen más termékkel sem.
Paolo Sorrentino
Fotó: Europress/AFP
– A nagy szépség hommage Fellini Édes életére, számos referenciával, és a csodálatos Rómával a háttérben. Mit gondol, Fellini szerette volna a filmjét?
– Fogalmam sincs. Nagyon nehéz kérdés. Persze, hogy azt szerettem volna, ha Fellini szereti a filmemet, de nem mernék rá válaszolni. Sajnos nem ismertem személyesen Fellinit, mert a halála után kezdtem el karrieremet. Néhány nagyon közeli barátja azt mondta egyébként, biztosak benne, hogy Fellini nagyon örült volna A nagy szépségnek.
– Nagyon izgalmas összehasonlítani az Édes életet és A nagy szépséget, mindenekelőtt mert az ember azt láthatja, semmi nem változott az elmúlt ötven évben.
– Pontosabban semmi nem változott az emberek tudatában. Ha azt nézem, hogy az Édes élet és A nagy szépség is az ember és a természet, valamint kapcsolatának filmje, akkor valóban vajmi kevés változott az évtizedek során. Viszont még bőven van felfedezni való, mert az emberi természet hegyei közül közel sem mindet másztuk még meg. Másrészt egyértelműen változott az emberek viselkedése, a vulgaritás sokkal jobban jellemzi napjainkat, mint korábban.
– A Helyben vagyunk és A nagy szépség főhőse is válaszokat keres az életben, az élet értelmére, saját identitására, de egyikük sem jut tovább a kérdésfeltevéseknél. Léteznek egyáltalán válaszok?
– Nagyon rövidke válaszokat talán találhatunk. A nagy szépség főhőse értelmetlennek, feleslegesnek érzi az életét, majd idővel rájön arra, hogy a sok emberi butaság, időpocsékolás és felesleges(nek tűnő) dolgok mégis képesek egy szépséges életet eredményezni. Mert mindezek mögött mégiscsak emberi érzések, és a magány áll.
– Ha már a magányt említi: utolsó két filmjében a magányosság kulcsfontosságú, s mintha azt üzenné, hogy a társadalmon belüli izolálódás elkerülhetetlen, az individualizmus felemészti a közösséget.
– Nem is tudom. Ezek a témák inkább abból fakadnak, hogy én magányos vagyok, és a karaktereim engem fejeznek ki, mint egy jó szerzői filmben.
– Van még mit mondania ebben a témában? Vagy egyetért azzal, hogy A nagy szépségben mindent elmondott, ami elmondható volt?
– Nem könnyű a rendezőnek elvonatkoztatnia a filmjeitől, így jelenleg még nem tudom megítélni, hogy legközelebb mire tudnék fókuszálni. Mindig az az alapkérdés, hogy mi lesz a következő karakterem története, amelyet elég érdekesnek tartok ahhoz, hogy megosszam a közönséggel. Ami pedig A nagy szépség összegző mivoltát illeti, számomra ez jelenleg a legkedvesebb, hogy úgy mondjam, ezt tartom eddigi legjobb filmemnek. De remélem, hogy nem most vagyok a csúcson, mert az azt jelentené, hogy innentől kezdve már csak lefele vezet az út, miközben még annyi mindenről szeretnék beszélni. És remélem legközelebb még ennél is magasabbra jutok.
